A történelem során sok érdekes történet és különleges legenda keletkezett a növénnyel kapcsolatban.
A Biblia is említi
Az egyik legkorábbi legenda szerint Ádám és Éva a kiűzetéskor egy kis levendulát vitt magával a Paradicsomból, mert úgy gondolták, az távol tartja tőlük a Gonoszt. Szintén a Bibliához köthető az a legenda, mely szerint a levendulának nem is volt semmiféle jellegzetes illata, mindaddig, amíg Mária, Jézus anyja egyszer rá nem terítette ruháját száradni egy levendulabokorra.
Az egyiptomi kultúrában a levendulát temetkezéshez, a testek bebalzsamozásához, de önmaguk és ruháik illatosítására is használták. Tutanhamon király sírját levendulával töltötték meg – néhány korabeli sír felnyitásakor még mindig érződik egy enyhe levendulaillat.
A régi görögök a levendulát „nárdusnak” nevezték a szír város, Naarda után (ez lehet a mostani Dohuk városa Irakban). A levendula egyike volt azon szent fűszernövényeknek, melyekből elkészítették a Szent Illatszert vagy Nárdust, vagy ahogy a Bibliában (az Énekek Énekében és másutt is) olvashatjuk, a nárdusolajat.
Az Énekek Éneke 4:13-14-ban a menyasszony a nárdusról énekel: „A te csemetéid gránátalmás kert, édes gyümölcsökkel egybe, cziprusok nárdusokkal egybe. Nárdus és sáfrány, jóillatú nád és fahéj, mindenféle temjéntermő fákkal, mirha és áloes, minden drága fűszerszámokkal.” (Érdekesség, hogy a versben felsorolt növényeket használták fel parfüm előállítására.)
A nárdusolaj az újszövetségi evangéliumokban, Mátéban, Márkban és Jánosban is megjelenik. A görögök hamar felfedezték, hogy a szétmorzsolt és jól feldolgozott levendula elégetésekor nyugtató füstöt áraszt. A római időkben 100 dénárért árultak egy fontnyi növényt, ami azonos volt egy földműves egyhavi keresményével. A rómaiak a levendulát fürdőik, ruháik és hajuk illatosítására használták.
Arabok, rómaiak, görögök - sokat köszönhetünk nekik
Az arabok telepítettek először levendulamezőket. Ők fedezték fel jótékony hatásait: stressz csökkentésére, idegrendszeri problémákra, migrén ellen, alvászavarokra és vírusölőként használták, ezen felül természetesen parfümöt nyertek ki belőle. Az araboknak köszönhetjük a ma is használt lepárlás technológiát, mellyel esszenciális olajat nyernek ki a növényből. Az arabok kereskedtek az olajjal és a növénnyel, nekik köszönhetően jutott el és vált ismertté egész Európában.
Egy római babona szerint az áspiskígyó (egy veszélyes viperafaj) a levendulabokrok közé helyezi fészkét, emiatt a növény megközelítését veszélyesnek tartották, az ára pedig borsosabb lett.
A sötét (és illatos?) középkor
A középkorban a szerelem gyógynövényeként ismerték, és afrodiziákumként alkalmazták. Úgy tartották, a szeretett személy hajára permetezett levendulavíz megőrzi viselője romlatlanságát. A vajúdó nők kezébe adtak egy csokor levendulát, mert a növény illata csökkentette a fájdalmat és elősegítette a könnyebb szülést.
A 17. századi londoni pestisjárvány alatt az emberek mindkét csuklójukra levendulacsokrot kötöttek, hogy védekezzenek a halálos kór ellen. Később ezeket a csokrokat arra is használták, hogy elkerüljék a pestis áldozatainak bomló tetemeiből áradó, elviselhetetlen hullaszag beszippantását. A nagy bubópestis idején a kesztyűkészítők levendulaolajjal átitatott bőrből készítették a termékeiket, mert úgy vélték, ez távol tartja viselőjét a pestistől. Azok, akik abból éltek, hogy éjjelenként kirabolták a pestis áldozatainak lakását vagy sírját, egy úgynevezett „Négy Tolvaj Ecete” főzetben fürödtek meg egy-egy éjszakai „munka” után – ez a fertőtlenítő kotyvalék levendulát is tartalmazott. A legenda úgy tartja, hogy Bucklersbury városa azért menekült meg a pestistől, mert az akkori Európa levendulatermesztő központja volt.
Világjáró útja az új korban is tart
Észak-Amerikába a gyarmatosítók által került, ahol úgy vált különösen ismertté, hogy a teához keverték, amikor az ázsiai tea ára túl magas volt.
Az I. világháború alatt a levendula antiszeptikus hatása miatt vált elterjedté. A katonák sebeit levendulafőzettel mosták le, és a katonák csomagjában feltétlenül volt levendula.
